A Fehérzaj című munkáról (B1):
Miért a Fehérzaj?
Ha az embernek valamiről olyasmi csúszik ki a száján, hogy a „szíve csücske”, arról illő egy kicsit beszélni. A BME közép tanszék alkotóhetét záró vetítésén több munkát is megszerettem, rangsorolni talán nem is tudnék az általam kiválasztott három alkotás között, de aztán mégis kellett. Fehérzaj. Első pillantásra semmi különös, filmet néző emberek egy moziban. Aztán valami feltűnik egy áthaladó ember sziluettjén. A vászonra vetülő árnyék, az árnyékra vetülő vagy azt átmenetileg kitakaró „valós” képre vetülő kép álomszerűsége egyszerre transzformálja az időt térré és a teret idővé.
Itt többen vannak, és még sincs itt senki. Mintha emlékeznénk arra, hogy emlékeztünk. Hol van az én? Definiálhatjuk-e önmagunkat az idővel és a térrel? Lefejteni egy hagyma rétegeit, eljutni a legközepéig, az esszenciát kutatni, amiben varázsütésre egyszer csak minden visszarendeződik, a forma újra összeáll, és kiderül, talán mégiscsak elég lett volna egyetlen pillantás az egészre. Vagy nem.
A tűnő idő analógiájaként egymásra vetülő képrétegek és az egyre közeledő tér-rétegek végül az „igazi” moziban, a helyszínen nyerték el végső jelentésüket egy kis performance keretében: a nézőteret egymás után elhagyó emberek már egy fizikailag is felmérhető térben mozognak; ez már egy másik kép, egy következő, hozzánk egyre közelebb (ki)csapó tér-hullám, ami után legeslegvégül nem marad más, csak az a tér-sáv, amiben már magunk is magunk maradtunk: az egészen Én, az „itt és most”-on belül megbújó saját idő, és a wittgensteini csend: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”
[balintcili - építészfórum]
