Terebessy Tóbiás és Buczkó Bence csapata.

A történet/képsorozat:

Egy tavaszi napon fent a várban egy idegen röpcédulákat szórt az egyik bástyáról. Senki se értette, de sokan észre se vették mi történik. A cédulák összevissza szállingóztak. A szél egyiket hol a Dunába fújta, vagy éppen vissza a várfalak mögé. De a szórólapok elértek még Pestre is, beterítve mindent és mindenkihez eljutva. Sebesen terjedt, mint visszhang a levegőben. Semmi se tudta megállítani. Befedte a Budai rakpartot, ahol éppen baleset volt, mert nagyobb kő darabok zuhantak az útra és emiatt a 86-s buszt elterelték a Nagykörútra, ahol szintén dugó volt, mert légkalapáccsal bontották az utat. Ahogy lassan haladt a busz, a szélvédőre több szórólap is rátapadt, az emberek érdeklődve nézték mi van ráírva, de pont az üres oldalát látták csak.

Az úton egy férfi épp triciklivel hajtott a Budafoki út felé és próbált rájönni ő is, mi ez a sok cédula. Megállt és egyet felvett. De egy nagy szél kifújta a kezéből egyenesen egy sarkon lévő kávézó szabadtéri asztalára. Az asztalnál ülő lány meg se nézve összegyűrte és tovább fagyizott. Majd cigijét próbálta meggyújtani egy gyufával, de az egyre erősödő szél miatt, nem sikerült. Az időjárás csak egyre rosszabb lett. Beborult az ég, a szél még erősebb lett, oly annyira, hogy a borospoharak egymásra dőltek a borosüvegekkel együtt. Az ásványvizes flakonból a buborékok feltörtek, ahogy az a földre zuhant és eláztatta az egyik röpcédulát.

A lány hirtelen felállt elrakta napszemüvegét, hisz úgyse volt már szüksége rá. Kopogó klumpában haladt a körúton, amit most már a szórólapok, mint szőnyeg terítették be. A szórólapok többi része a levegőben szállt, összevissza, minden rendszer nélkül. Minden egyes cédula, saját életet élt, nem kötődtek egymáshoz, nem figyeltek egymásra. Csak szálltak, ahogy kellett. Váratlanul elkezdett esni az eső. Nagy cseppekben esett, kopogott fán, cserépen, járdán, fémfedésen, eláztatva mindent, eláztatva a szórólapokat. De azok nem hagyták magukat olyan könnyen.

S amilyen hirtelen jött az eső olyan hirtelen meg is szűnt a széllel együtt. Minden lelassult, a szórólapok a magasból szépen lassan közeledtek a föld felé, mint a tollpihék, oly könnyedséggel. Beszálltak aluljárókba, kocsikba, villamosokba… mindenhova. Egy öreg bácsi épp szitkozódott miközben az ablakot mosta, amiért azon beszállingózott egy adag szórólap, majd a feliratot meglátva csak nevetett egyet és tovább fütyülte kedvenc dalát. S bár a bácsi megnyugodott, a szórólapok tovább járták a várost, egy percre se nyugodtak meg. Elérték a Nyugati-pályaudvart.

Egy két szórólap még a csikorgó vonatokra is felkerült így elhagyva a várost. De egyik-másik a büfében egy öreg ventilátor szelében kelt újra életre. S ha szerencsés volt, nem került a takarító kezébe, aki a zúgó kazánba levitte elégetni így megsemmisítve, anélkül, hogy elolvasták volna a „******” feliratot.

Kriszti